#nemújrész

Sziasztok!
Kezdtem egy új blogot...
Remélem tetszeni fog, olvassátok, kommenteltek, pipáltok és feliratkoztok ide is.:)

http://morethanfirendslessthanlove.blogspot.hu/

Tizennyolcadik rész.

Sziasztok!
Sajnálom, hogy így megvárattalak titeket az új résszel.
De sajnos nem volt időm írni, mert készülök egy "meglepetéssel" nektek. ;)
Ismét szeretném megköszönni a 6900+ oldalmegjelenítést, a 22 rendszeres olvasót, a pozitív kritikákat és a díjat.♥ (amit még nem raktam ki...)
Na de nem is fecsegek többet,
Jó olvasást!

Zayn szemszöge

- Megan, kérlek ne mondj ilyeneket. Nem vagy beteg. Csak egy kis segítségre van szükséged. - térdeltem le mellé.
- Te könnyen beszélsz... - sziszegte. - Nem te fogsz diliházba menni...
- De az nem diliház. Meglátod, csak pár hétig leszel bent. - erőltettem mosolyt arcomra.
- Pár hét... Chhh... Neked csak pár hét, de nekem egy örökkévalóság lesz. Ha egyáltalán kiengednek...
- Miért ne engednének ki?! - csodálkoztam.
- Mert nem fognak. - mormogta.
Még sosem láttam ilyennek Megan-t. Ott kuporgott a földön, csak meredt maga elé. Beszéde is furcsa volt. Inkább csak motyogott, dühösen. Szemei könnyektől csillogtak.
- De miért mondod ezt?! Ki fognak engedni. - simítottam végig könnyes arcán.
- Nem fognak. - vágta rá dacosan.
- Az Isten szerelmére Megan, miért mondod ezt?! Tudsz valamit, amit mi nem?! - kérdeztem kétségbeesetten.
Nem létezik, hogy Megan többet tudjon, mint én. Velem beszélt Mrs. Parker, nekem mondta, hogy nem lesz bent sokáig. Akkor ő mit tudhat?!
- Nem fognak kiengedni, mert tudják, ha kimegyek újra megpróbálom azt, ami eddig kétszer nem sikerült. Tudják, hogy harmadszorra is meg fogom próbálni, és az sikerülni fog. Tudják, hogyha kiengednek, öngyilkos leszek.
- De nem leszel, mert itt vagyok veled, és melletted leszek! - tűrtem el haját arcából. Szemeimben könnyek gyűltek. Nem bírtam visszatartani őket, sírni kezdtem.
- Múltkor is ezt mondtad... - motyogta.
- Kérlek, felejtsük el a múltat... Sajnálom, mindennél jobban.
- Neked könnyű. Fogod magad, és visszamész Perrie-hez és élitek a tökéletes életeteket. De velem mi lesz?!
- Nem fogok visszamenni hozzá, soha többet. Téged szeretlek, és téged is szerettelek, mindig. - mondtam szipogva.
- Akkor miért mentél el?! Miért?!
- Sajnálom... Nem tudok mást mondani... Hülye voltam. De kérlek, lépjünk túl ezen, és törődjünk a jövőnkkel. Pár hét, és kiengednek a pszichiátriáról. Minden rendbe fog jönni, és majd együtt fogjuk nevelgetni a picilányt. - mosolyogtam könnyeimet visszafojtva.
- Bár ilyen egyszerű lenne ez az egész... - sóhajtott fel.
- Meglátod, minden rendbe jön. - simogattam meg arcát.
Megan érzelmet nem mutatva bámulta tovább a padlót. 
- Zayn, kijönnél egy picit? - jött be Mrs.Parker.
Bólintottam, vetettem egy utolsó pillantást Megan-re majd kicsoszogtam Mrs.Praker után.
- Látom nem fogadta túl jól... - mondta szomorúan.
- Nem... Szerinte örökké bent fogják tartani. És a legrosszabb az, hogy még mindig meg akar halni. - temettem kezeimbe arcom.
- Hmmm... Majd megpróbálok én is beszélni vele. - mosolygott rám.
- Rendben. A többiek hol vannak? - kérdeztem.
- Megkértem őket, hogy hozzák el Megan legfontosabb holmijait, mert már este átvisszük a pszichiátriára.
Fájdalmasan felsóhajtottam, majd faggatni kezdtem Mrs. Parkert.
- És... valószínűleg meddig fog bent lenni?
- Nem tudom. Lehet hogy csak két hétig, de legrosszabb esetben hónapokig is. Attól függ, hogy javul az állapota.
- De ugye minden nap bemehetünk hozzá? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Be, persze. De most mennem kell, várnak. Szerintem segíts csomagolni a többieknek. - tanácsolta Mrs.Parker s elsietett.

Leültem egy székre és csak gondolkodtam... Gondolkodtam, a jövőről. Mi lesz most?....


Este

Megan szemszöge

Összekuporodva feküdtem az ágyamon. Vártam, mikor jönnek értem, mikor visznek el.
Ajtócsapódás....
Nem fordultam meg.
Ha akar valamit, majd hozzám szól. - gondoltam magamba.
Egy kéz érintette meg hátamat. Összerezzentem.
- M-M-Megan... - dadogta egy ismerős, mély, rekedtes hang. Felkeltem, s amint megpillantottam, nyakába borultam. Karjaimat nyaka köré fontam, göndör tincsei arcomba fúródtak.
- Én... Én annyira sajnálom. - mondta remegő ajkakkal.
- Nincs mit sajnálnod. Nem tehetsz semmiről. - mosolyogtam rá.
- Ígérem, minden nap meglátogatlak. Nem foglak cserben hagyni, sose.
- Tudom. - mosolyodtam el.
- Ígérd meg, hogy többet nem csinálsz semmi baromságot.
- Nem ígérek semmit... - hajtottam le fejem.
- Ígérd meg. - nézett mélyen szemembe gyönyörű, zöld szemivel.
- Remélem, hogy a pici a te szemeidet örökli. - néztem tovább szemeibe.
Harry elmosolyodott, majd leült mellém.
- Nem tudom, hogy akarsz e erről  beszélni, vagy gondolkodtál e ezen.. De.. Mi legyen a neve?
- Emily? - vetettem fel az első ötletem.
- Emily Styles... - suttogta Harry. - Apropó, Styles lesz egyáltalán a vezetékneve, vagy Malik?
- Styles, mindenképp. - mondtam határozottam, mire Harry arcára hálás mosoly húzódott.
-  Hölgyem, pakolnia kéne. Nemsokára mennie kell. - jött be egy nővér. Bólintottam, s Harry segítségével összepakoltam azt a pár ruhadarabot.
A folyosón Zayn és Liam görnyedtek.
Síri csendben mentünk végig a kórházban, Mrs.Parker kíséretében.
A kocsiban végig beszélt hozzám. Elmondta, hogy a pszichiátria nem úgy néz ki, mint egy kórház, hogy nem idegbetegek lesznek ott, és ameddig engem bent tartanak, ő is velem lesz.
Mindez nem vigasztalt, egy cseppet se.
Habár tényleg nem diliháznak nézett ki, jobban hasonlított egy kórházra. Egyre jobb...

Remegő léptekkel sétáltam be. Senki se mert szólni egy szót se. Néha-néha a fiúk összesúgtak egy mondatot, de ezen kívül semmi más nem törte meg a néma csendet.
Kaptam egy karszalagot, amin rajta volt a nevem és a szobaszámom. Mintha hülye lennék, és nem tudnám megjegyezni...
- Nos, fiúk, nektek menni kéne... - mondta Mrs.Parker. Gyomrom görcsbe rándult, láttam a többieken is, hogy majdnem elsírják magukat.
- Kérem, hadd kísérjük fel a szobájába. - hízelgett Zayn.
- Rendben... De máskor csak és szigorúan látogatási időn belül, tehát reggel tíztől este hétig mehettek fel. - mondta szigorúan Mrs.Parker.
Fellifteztünk a harmadikra majd végigsiettünk a kékes-zöld kórházi folyosókon. A leges legvégén megálltunk, Mrs.Parker elővett egy kulcsot s kinyitotta az ajtót.
Amikor megláttam a szobát, majdnem sírva fakadtam. Tipikus kórházi hangulat...

A fiúk látták rajtam, hogy teljesen kikészültem. Lerakták a csomagjaim, megölelgettek, majd elmentek, mert már későre járt.
Mrs.Parker elmondott még néhány tudnivalót, köztük a keresztnevét is, ami Lorette, és megengedte, hogy tegezzem.
Mikor végre elment kitúrtam pizsamámat, megvetettem cseppet sem barátságos ágyam és álomba sírtam magam.

Tizenhetedik rész.

Sziasztok.!
Meg szeretnék köszönni nektek egy pár dolgot.
Köszönöm szépen a 5000+ oldalmegjelenítést, a 15 feliratkozót és a sok-sok kommentet. Nagyon jól esnek, csodálatosak vagytok, imádlak titeket.! :')♥
Nem is beszélek tovább, jó olvasást!

Hope u like it ;)


- Khm... Szia. - köszönt félénken Zayn.
- Hol van Harry? - kérdeztem köszönését figyelmen kívül hagyva. Sóhajtott egyet, majd leült az ágyamra.
- Hol van Harry? - ismételtem meg kérdésem idegesebben.
- Figyelj Megan... Én... Én sajnálom. Nagyon. Nem tudom, hogy tehetném jóvá azt a milliónyi dolgot amit elrontottam...
- Sehogy. - vágtam szavába.
- Kérlek, ne csináld ez velem. - gördült végig egy könnycsepp az arcán.
- És te mit csináltál velem?
- Felejtsük el a múltat...
- Zayn, ez nem így működik, hogy ripsz ropsz elfelejtünk mindent.
- Kérlek, csak próbáljuk meg. - fogta meg kezeimet.
- Nem. - húztam el őket. - Nem akarlak többet látni. - mondtam ridegen.
Zayn rám nézett könnyekkel telt szemeivel, majd kiindult a szobából.
- Egy kérdésem lehet? Erre válaszolj őszintén, és utána békén hagylak. - fordult vissza.
- Mondjad...
- Szeretsz még?
- Szerettelek, szeretlek, és szeretni is foglak. -mondtam miközben a földet néztem. Zayn ácsorgott még az ajtóban pár másodpercig majd kiment.
Rögtön utána még egy meglepetés fogadott.
- Liam! - ugrottam nyakába mikor megláttam az ajtóba.
- Istenem, Megan! Miért csináltad ezt? - nézett szorosan bekötözött csuklómra.
- Az hosszú... De gyere be, ülj le. Jaj, annyira örülök neked! - öleltem meg újra.
- Nem maradhatok sokáig, mert a nővérek már így is rossz szemmel néznek ránk... Ráadásul a pszichológus azt is kikötötte, hogy csak egyesével jöjjünk be...
- Értem... Mesélj, olyan rég nem láttalak. - mosolyogtam rá. Hónapok óta ez volt az első őszinte mosolyom. Imádom Liam-et, de amióta Zayn elment, senkivel se akartam találkozni, így Liam-et se láttam már egy ideje.
- Megan, egy kérdésem lenne... Vagyis, inkább több. Van egy-két dolog, ami... szóval... - dadogta Liam.
- Mondjad, bármi is az. Ennél rosszabb már nem lehet.
- Akkor hát... Elmesélem mi volt az elmúlt egy-két napba. Ezeket Harry-től tudom, ő mondta hogy mondjam el neked, mert ő nem lenne képes rá. Tehát mikor Harry elment, a veszekedésetek után, találkozott Zayn-el, aki ki akart veled békülni, mert szeret. Így elmentek hozzátok, de megtaláltak úgy... És azonnal besiettek a kórházba. Itt összebalhéztak, mert Zayn elkezdte Harry-t hibáztatni. Aztán... a baba. Valószínű, hogy nem fogja túl élni ezt az egészet. Ma mondták az orvosok, hogy ma csinálnak egy vizsgálatot, amiből kiderült. Mikor Zayn-éknek megmondta az orvos még este, Zayn hát... eléggé.... De ezt már nem én akarom elmondani. Csak arra kérlek, hogy legalább beszélj vele. 
- Liam... Annyi fájdalmat okozott nekem... Nem akarok tőle semmit már.
- De ha szereted? Nem fogsz tudni úgy élni, hogy közbe Harry-vel laksz.
- Ki mondta hogy élni akarok?!.....
- Megan, ne mondj ilyen hülyeségeket. Beszélj Zayn-el, kérlek. Kint sír a folyosón...
- És én mennyit bőgtem szerinted?! Minden egyes éjszaka álomba sírtam magam! - teltek meg szemeim könnyekkel.
- Ssssssssss.... - ölelt magához Liam.  - Ne sírj. Beszélj vele, és majd meglátjuk mi sül ki belőle, jó?
- Ahhj, rendben. - egyeztem bele.
Liam adott még egy búcsúpuszit, majd kiment. Megtöröltem szemeimet, majd vártam, mikor jön be Zayn.
Vártam, vártam, és csak vártam. 10 perc után végre kinyílt az ajtó.
- Szervusz Megan drágám! - jött be Mrs. Parker. 
- Jó reggelt. - néztem rá csodálkozva. Enyhén szólva nem rá számítottam.
- Hogy aludtál? 
- Jól...
- Beszélgettem a fiúkkal odakint egy kicsit. Az egyik nagyon be akart hozzád jönni, de sajnos most én vagyok a soron. - nevetett saját "viccén". 
- Mikor mehetek haza? - kérdeztem.
- Ezt... Ezt majd Zayn megmondja.  - mondta komoran.
Mrs. Parker mindig vidám volt. Mosolygott, röhögcsélt, becézgetett össze-vissza. Most viszont egész komor volt az arca.
- Mi?! Miért?! - néztem rá értetlenkedve.
- Majd tőle megtudsz mindent. Na de én nem is zavarok tovább, majd a vizsgálat előtt vagy után és este fogok jönni. Puszi Aranyoskám! - s ezzel ott is hagyott.
Nem értem ezt a nőt. Miért nem mondja mikor mehetek haza?! Igazán megmondhatná, hogyha ezt az éjszakát még bent kell töltenem. Na mindegy. És most itt hagyott, pedig akartam volna vele beszélgetni arról, amit Zayn és Liam mondott. Miért ment el? Ha pszichológus az a dolga, hogy meghallgasson, nem?!
Nagy gondolkozásomból megint ajtónyitás zökkentett ki.
- Jó napot Miss Higgins, kérem jöjjön velem! - jött be egy nővér.
- De... Hova?! Miért?! - kérdezősködtem.
- Ultrahangra, a baba miatt. 
Sóhajtottam egyet, majd leszálltam az ágyról, felvettem a papucsom és a nővér után csoszogtam. Mikor kiléptem az ajtón az összes fiú tekintete rám szegeződött. Harry nem bírta megállni, odafutott hozzám és megölelt. 
- Uram, kérem, sietnünk kell. - mondta a nővér, mire Harry egy puszit nyomott a homlokomra és leült. 
Végigvánszorogtunk a kórházon. Azon a részlegen, ahol én voltam milliónyi idegbeteg ember volt. Bepillantgattam a kórtermekbe... Volt, akit úgy kellet az ágyhoz kötözni. Miért vagyok én ezen a részen?!

Mekkora lehet ez a kórház? Már vagy 10 perce csak megyünk és megyünk és megyünk...
Végre megérkeztünk a nőgyógyászati és szülészeti részleghez. Milliónyi kisbaba volt ott, boldogabbnál boldogabb anyukákkal. Nem bírtam tovább, összeszorult a szívem, sírni kezdtem.
- Naaaaaa, mi a baj? - kérdezte kedvesen a nővérke. 
- Semmi. - szipogtam.
- Nyugodj meg, a te babáddal se lesz semmi gond. - mosolygott rám.
Ettől csak még jobban bőgni kezdtem. 
Megpróbáltam befejezni, több kevesebb sikerrel. 
Bevezetett egy terembe, majd lefektetett egy asztalra, hogy megnézhesse a babát.
- Hmmm... Én úgy látom, semmi baja Hál' Istennek. - mosolygott rám.
A monitoron látni lehetett a őt. Potyogni kezdtek a könnyeim, örömömben. Ez volt az első pillanat, hogy örültem neki.

- Tudod már, hogy kisfiú e vagy kislány? 
- Nem, még nem. 
- Akarod hogy megmondjam? - kérdezte kedvesen.
- Igen.
- Nos, úgy látszik, hogy kislány. - mosolygott rám.
Örömteli mosoly húzódott az arcomra. 

Visszakísért a szobámba, ahol már Zayn várt.
Leültem mellé az ágyra. Mind a ketten csak bámultuk a földet. Mint két idegen.
- Kislány lesz. - mondtam ridegen.
Zayn arcára megkönnyebbült mosoly húzódott.
- Tegnap még nem örültem volna annak, ha megmarad a baba... Ez az, amit Liam nem akart megmondani. Összevesztünk Harry-vel, hogy hogyan lehetek ilyen szívtelen, hogy azt akarom, hogy ne élje túl a baba. Igaza volt Harry-nek. Csak... Nehéz elfogadni, hogy nem az enyém. De ha megbocsájtanál... 
- De ha ez ilyen könnyen menne... Elismerem, megváltoztál. Azt hittem, hogy zsarolni fogsz azzal, hogy ' Tudom, hogy engem szeretsz és te is tudod, hogy Harry-vel nem lennél boldog. Ezért vissza fogsz jönni hozzám.' De nem tetted. Miért? Hova tűnt a régi, arrogáns, egoista Zayn?
- Megváltoztam, mert tudom, úgy nem élhetem le az életem, hogy csak az én érdekeimet nézem. Nem az enyém a baba? És? Attól még ugyan úgy szeretni és vigyázni fogok a pici lányra. - mosolygott rám.  
- Komolyan mondtad ezeket? - néztem fel rá.
- Igen, mindennél komolyabban. 
- Nem akarok még egyszer csalódni benned, Zayn. Azt.... Azt már tényleg nem élném túl.
- Nem fogsz csalódni, higgy nekem. Viszont... Még egy valamivel meg kell küzdened. - mondta szomorúan.
- Mivel?! - néztem rá értetlenkedve. 
Szorosan megfogta mind a két kezem, mélyen szemembe nézett.
- Kérlek légy erős mert.... Mrs. Parker azt akarta, hogy én mondjam el neked... hogy...
- Bökd már ki az Isten szerelmére!
- Mivel olyan idegállapotba vagy... Egy ideig, ameddig teljesen rendbe nem jössz, egy 
pszichiátriára kell bevonulnod. 
- Mi-Mi-Mi-Micsoda?! - dadogtam. Könnyeim patakokban folytak arcomon.
- Sssssss, kérlek ne sírj. Nem lesz olyan rossz, minden nap meglátogatunk majd a srácokkal. 
Zayn végigsimította könnyes arcom. Felálltam mellőle s üvölteni kezdtem:
- Nem lesz olyan rossz?! Ki tudja meddig leszek én abban az elmegyógyintézetben!
- Megan, ne így fogd fel. Pár hét, és minden rendbe jön!
Zayn felállt az ágyról, oda sétált hozzám, s meg akart ölelni. Ellöktem magamtól. 
Nekidőltem a falnak, s szépen lassan lejjebb és lejjebb csúsztam, miközben magam elé bámultam, és csak motyogtam:
- Szóval azért vagy az idegbeteg részlegen itt is. Nem vagy normális Megan. Zayn is csak átver. Senki se szeret. A baba is el akart menni. Még ő is utál. Liam is úgy kezelt, mint egy idióta. Mrs. Parker-ről meg ne is beszéljünk. Beteg vagy, elmebeteg vagy.....

Díj és tizenhatodik rész.

Sziasztok.!:)

Nos, a blog megkapta második díját is, amit nagyon szépen köszönök Mirtillnek.

Szabályok:

- Ha megkaptad a díjat, készíts róla bejegyzést.

- Őszintén kell válaszolnod a kérdésekre.

- Összesen 5 személynek kell továbbadnod.

- Ezt egytől-egyik át kell másolnod a lapodra, kivéve a válaszokat.

- A díjat visszafelé nem lehet adni! Annak nem adhatod, akitől kaptad, de te többször is megkaphatod.

1. Mi a keresztneved, hogyan becéznek?

 Titok :3

2. Milyen dalon tudsz igazán sírni?

1D - Moments, Ne yo - So sick

3. Félsz a sötétben?

Igen.

4. Szerelmes vagy valakibe?

Jó kérdés...

5. Mi volt a legcikibb dolog, ami életedben megtörtént veled?

Uhhh, sok volt, de talán mikor szóbelin megkérdezték, hogy hol van a Szabadság-szobor, és én azt mondtam, hogy a Gellért-hegyen...:D New Yorkba van...

6. Gondolatban öltél már meg valakit?

Nem, max nagyon haragudtam valakire.

7. Szerinted a péntek 13-a szerencsét vagy balszerencsét jelent?

Nem vagyok babonás.

8. Van olyan dolog, amit még a szüleidnek se árultál el?

Ohh, de még mennyi...

9. Hallgatsz olyan zenét, amit mások előtt cikinek tartasz?

Nem.

10. Kiskorodban sírtál, ha szurit kaptál?

Nem. Morbid, de szeretem a tűket xd.

11. Mit tennél, ha híres lennél?

Próbálnék nem elszállni magamtól, mert attól még hogy valaki híres, ugyan olyan ember mint a többi.

12. Szoktál álmodozni?

Persze:).

13. Járnál Chace Crowforddal?

Nem.

14. Hány gyereket szeretnél? Fiú/Lány neveik?

1 fiú 1 lány, vagy 2 fiú és 2 lány. Petra, Eszter, Bogi, Dani, Marci, Patrik, ezek tettszenek:D.

15. Adni vagy kapni jobb?

Mind a kettő jó.:)

16. Titkom....

Azért titok, mert nem tudja senki.:))

17. Bakancslista

Huuu, szerintem jobb ha azt nem írom ide le...:D

Akiknek küldöm:

Petra

Stefi

És akkor most jöjjön az új rész...:)

Tizenhatodik fejezet'

Zayn szemszöge

Harry szerint beszélnem kéne Megan-el, mert ki van borulva. De én.... Nem tudom, hogy készen állok e erre. Imádom őt, de félek. Félek attól, hogy mi lesz majd velünk. Nem lennék képes Harry gyerekét nevelgetni úgy, mintha a saját fiam lenne. Bármennyire is próbálom elfogadni a tényeket, nem megy.

Közben megérkeztünk Harry házához.

- Megan, Megan! Gyere le! -kiabált fel Harry, de semmi reagálás. Se egy szó, se egy reccsenés, semmi.

- Felmegyek, megnézem. Addig várj itt. -mondta s el is tűnt a lépcsőn.

Kínosan álltam a nappaliban. Valahogy...olyan érzésem volt, mintha semmi keresnivalóm nem lenne itt.

Már épp el akartam surranni, mikor Harry lekiabált:

- Zayn, jézusom, gyere fel!- üvöltötte kétségbeesetten.

Vettem egy mély lélegzetet, majd lassan felindultam. A lépcső közepén Harry sürgetni kezdett. Mikor felértem megértettem, miért hívott.

- Megan!- lábadtak könnybe szemeim mikor megláttam. Eszméletlenül feküdt a padlón, egyik kezében penge, másikon milliónyi vágás.

- Gyere segíts felemelni, azonnal be kell vinnünk a kórházba! -adta az utasítást Harry. Felkaptam még így is vékony kis testét s karjaimba vittem le. 

A kocsiban töltött 5 perc 5 évnek tűnt. Mikor végre a kórházhoz értünk, egy roppant bunkó nő volt a recepción:

- Kérem hölgyem, segítsen. Nem tudom mit kell ilyenkor tenni, de hívjon kérem egy orvost, vagy valami! -mondtam kétségbeesetten.

- Hát..nem is tudom. Jól van a hölgy? -kérdezte félvárról.

- Maga szerint jól van?! Eszméleténél sincs! -üvöltötte Harry.

- Akkor már úgyis mindegy, nem? Inkább a temetkezési vállalathoz kellet volna sietniük. 

- Maga normális?! Hívjon most azonnal egy orvost, vagy kirúgatom magát a picsába! -üvöltöttem rá én is.

- Jól van na, nem kell itt felkapni a vizet.... -mondta felháborodottan, s elcsoszogott. Pár másodperc múlva két orvos jött felénk egy hordággyal. 

- Jó napot, mi a beteg neve? -kérdezték. Mikor felfektettem Megan-t meglátta az orvos a kezét, elkerekedett a szeme.

- Megan Higgins. -válaszoltam

- Rendben, és... mégis mi történt?! -kérdezte az orvos.

- Nem tudjuk, de kérem, mentsék meg az életét! -teltek meg a szemeim könnyekkel, újra.

- Megteszünk minden tőlünk telhetőt.- bólintott, s már el is tűntek.

 Harryvel mégcsak fel sem fogtuk, hogy mi történt. Leültünk a kórterem előtti székekre, és csak bámultunk magunk elé.

- Annyira rossz így látni szegényt... -törte meg a csendet Harry.

- Ha nem csináltad volna fel, nem látnánk így... -válaszoltam.

- Zayn, kérlek, ne vitatkozzunk pont most. 

- Én nem vitázok, Isten ments! Csak elmondom a tényeket.

- Jó... De ha te nem hagytad volna el, nem lenne ez az egész. -szállt be a vitába Harry.

- Szerintem a New York-i kalandotok előbb megtörtént, mint hogy én otthagytam őt...

- Igen, igazad van. De még hányszor fogod ezt az orrom alá dörgölni?! Hidd el, nekem is ugyan olyan szívás ez, mint neked! -üvöltött le Harry. Abban a pillanatban egy nővérke jött ki a kórteremből.

- Öhm, elnézést, lehet hogy zavarok, de önök Megan Higgins hozzátartozói? -kérdezte zavartan.

- Igen. -válaszoltam, mert Harry meg se tudott szólalni; majd' megölt a szemeivel.

- Nos, az állapota stabil. Nagy nehézségek árán, de életben van. -mondta megnyugtatóan a nővér.

Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el számat, majd mint a kíváncsi kisgyerek, azonnal kérdezősködni kezdtem:

- És, mikor jöhet ki? Bemehetünk hozzá? 

- Nem tudok ezzel kapcsolatban még információt adni, meg kell várni a pszichológus rendeleteit is.

- Mi?! Miért kell pszichológus?!

- Uram, a beteg kis híján öngyilkosságot követett el.

- De de de... És ez meddig fog tartani? 

- Nem tudom, estére majd többet fogunk tudni.

- És.... a baba megvan? -kérdezte félénken Harry.

- Ő még nincs túl az életveszélyen, de sajnos kis esélyét látni a túlélésének. -mondta a nővér s visszatipegett a kórterembe.

Harry szemszöge

- Ezt nem hiszem el.... -temettem kezeimbe arcom.

- Én se... Minek az a pszichológus?! Engedjék haza hozzám Megant és kész. -mondta Zayn.

- Én nem arra gondoltam, hanem a babára. Ha nem...Ha nem éli túl....

- Mindenkinek így lesz a legjobb. Nekünk se lesz zabigyerekünk, te pedig tovább csajozgathatsz. 

- Zayn, hallod te hogy mit mondasz?! Ha nem kell a baba, én majd felnevelem, de az, hogy egyáltalán meg se szülessen...

- Pff, de önző vagy! Megan most akart öngyilkos lenni, te pedig a kölyökért aggódsz?!

- Jól vagy ilyenkor?! Igen, én hibáztam az elején, de nem miattam van itt Megan. Igen, öngyilkos akart lenni, de csakis miattad! És még te akarsz vele újra összeköltözni? Pff, miért is?! Hogy megint elhagyd? ÉN mellette voltam MINDIG. Miközben te Perrie-vel szórakozgattál és ápolgattam az összetört szívét. És most még azt akarod, hogy csak egyszerűen visszamenjen hozzád? 

- Igen, vissza fog jönni hozzám, mert szeret. És majd boldogan élünk, míg meg nem halunk, a KÖZÖS gyerekeinkkel.  -mondta halál nyugodtan.

Egy szánalmas pillantást vetettem rá, majd elsétáltam.

Igaza van. Ő rontott el mindent, de mégis őt szereti Megan, ezért meg fog neki bocsájtani....

Megan szemszöge

- Szervusz Édesem! -jött be hozzám egy 50 körüli nő.

- Jó napot...- válaszoltam zavartan.

- Ne félj tőlem és vagyok a pszichológusod, Mrs.Parker. Feltennék pár kérdést, rendben? -kérdezte.

Bólintottam.

- Nos, miért csináltad ezt magaddal? -nézett bekötözött csuklómra.

- Mert nem akarok élni.

- De miért nem?

- Mert pocsék az életem.

- Na, mesélj csak nekem. -mondta kedves mosollyal.

Sóhajtottam egyet, majd belekezdtem zavaros életem mesélésébe.

- Hűha, hát ez... megdöbbentő. Le a kalappal előtted kicsim. És most mi tévő leszel?

- Nem tudom. Nem számítottam arra, hogy túlélem ezt. De Harry megmentett... Sajnos.

- Ne mondj ilyet, egy csodálatos lány vagy. Nem véletlenül élted túl. Fel a fejjel, és kitartást. Holnap is be fogok jönni hozzád. Szia. -köszönt el.

- Viszlát...-erőltettem egy mosolyt.

Elgondolkodtam azon, amit Mrs.Parker mondott. Tényleg, mit fogok én csinálni, ha kiengednek innen?  Harry-hez nem lesz pofám visszamenni, máshoz pedig nem igazán mehetek.

Francba, miért nem sikerült nekem meghalni?!.....

Harry szemszöge

Már fél nyolc, és még mindig semmi hír. Egyszerűen megőrülök... 

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, mikor végre valahára kinyílt az ajtó.

Zayn és én azonnal  odasiettünk. 

- Nos, bent volt nála a pszichológus és azt kell hogy mondjam, Megan nincs túl jó idegállapotban. Az éjszakára biztos, hogy bent kell tartanunk. Jöjjenek vissza holnap, akkor majd több információval tudunk szolgálni.

- Rendben....-sóhajtottam, s nővér visszament a kórterembe. Zayn az ajtót bámulta.

- Zayn, gyere... Majd visszajövünk holnap... Gyere már... -ráncigáltam.

Megcsóválta fejét, majd némán követett kifelé a kórházból.

Másnap reggel...

Zayn szemszöge

Harry-nél aludtam, hogy kora reggel együtt tudjunk bemenni a kórházba. Felhívtunk Liam-et is, aki velünk akart tartani a kórházba.

Este még veszekedtünk egyet Harry-vel, de reggel Liam tűzszünetet rendelt el.

Megan szemszöge

Borzasztóan aludtam. Ez a tipikus kórházszag, az idegen környezet, ráadásul egyes egyedül vagyok a szobában...

Tegnap miért nem jöhetett be hozzám senki? Látni akarom Harry-t... 

Potyogni kezdtek a könnyeim.

Reggel a nővér azt mondta, ma már meglátogathatnak. Remélem, hogy a fiúk nem felejtettek el...

Fél óra múlva kinyílt az ajtó, s egy olyan személy sétált be rajta, akire egyáltalán nem számítottam.

Nos, Zayn vagy Liam ment be Megan-hez?

Tizenötödik rész.

Sziasztok!:)
Kis kihagyás után, de visszatértem. Nem tudom nem írni, annyira imádom ezt a történetet. (Remélem ti is.)
Köszönöm és üdv az új feliratkozóknak.:)
Nem is beszélek többet, jó olvasást.
Hope u like it;)


- Megan! Miért sírsz? -jött oda hozzám Harry. Mikor meglátta a képet, csak fájdalmasan felsóhajtott, majd szorosan magához ölelt.
- Sose szeretett? Tényleg nem? Ha valaha szeretett volna, most nem tenné ezt velem. -zokogtam kétségbeesetten.
- Nem tudom. De kérlek, ne sírj. Ezen már nem tudunk változtatni... Szeretnéd, hogy áthívjam Eleanort? Hátha meg tudna vigasztalni.
- Ne! Nem akarok látni senkit! -üvöltöttem. - Én csak... én csak meg akarok halni. -suttogtam csendesen.
- Ne mondj ilyet, kérlek. - csordult végig egy könnycsepp Harry arcán.
- Könnyű ezt mondani... Nem te vagy terhes egy olyan gyerekkel, akit nem is akartál!
- Megan, kérlek, nyugodj meg.
- Te csak ne kérj engem semmire! Ha te nem erőszakoskodtál volna velem, most nem lennék terhes és együtt lehetnék Zayn-el! -üvöltöttem zokogva.
- Ha tudnád, hogy mennyire fáj amit mondasz...- törtek ki Harry könnyei is.
- Neked fáj?! Akkor én mit mondjak?!
- Én szerintem elmegyek sétálni... -mondta Harry s kirohant a szobámból, becsapva maga mögött az ajtót. Bőgve a földre rogytam.
Csak most jöttem rá, miket mondtam annak az embernek, aki mindig, mindenben mellettem volt.

Most mégis mit csináljak?!
Itt vagyok 18 évesen, 4 hónapos terhesen. A volt pasim látni se akar, éli az életét a barátnőjével. A legjobb barátomnál lakom, aki egyben a gyerekem apja is. Bár, kit tudja meddig lakok még itt, Harrynél... Lehet, hogy ha hazajön rögtön ki is dob. Megérdemelném..
Felálltam a szőnyegről, a tükör elé sétáltam.
Már jócskán látszott, hogy állapotos vagyok. Hasamra tettem kezem, majd végig simítottam rajta.
Mégis mit kezdjek én ezzel a gyerekkel?!
Nem élhetem le úgy az életem, hogy Harry-nél lakom és édes kettesbe nevelgetjük a gyerekünket.
Más pasinak pedig nem kellenék egy gyerekkel...
Zayn pedig... ha vissza is fogadna se tudnánk boldogok lenni, mert a babáról állandóan eszembe jutna minden...
Bár, ezen nem kell aggódnom. Zayn nem fog visszajönni hozzám. Éli a tökéletes életét Perrie-vel.

Most, hogy így végiggondoltam az életem..
Minek élek én?!
Boldog már úgyse lehetek.
Akkor meg minek legyek Harry terhére?...

*Harry szemszöge*

Piszkosul fájt, amit Megan mondott. Én...én nem erőszakoskodtam vele.
És nem csak én vagyok a hibás azért, hogy terhes.
Most pedig...meg akartam vigasztalni, erre ellökött magától.
Nem tudom miért tette ezt. Olyan dühös volt. Remélem, hogy Zayn miatt van kibukva, nem pedig rám haragszik.
Apropó, Zayn. Fel kéne hívnom, hogy mégis mi a francot csinál...
- Haló? -vette fel nyűgös hangon Zayn.
- Harry vagyok, azonnal beszélnünk kell. -mondtam szigorúan. -Hol vagy egyáltalán?!
- Most éppen Londonba.
- Nagyszerű! Fél óra múlva a Hide Parkban?
- Rendben. - bontotta a vonalat Zayn.
Elsétáltam a parkba. Mindenhol szerelmes párok, boldog családok, öreg házaspárok... Összeszorult a szívem.
Pár percen belül Zayn is megérkezett. Haja össze-vissza állt, arca borostás volt.
- Helló. - mormogta.
- Zayn, mi ütött beléd? Úgy nézel ki mint egy hajléktalan...
- Kösz a bókot. Miért hívtál?
- Beszélni akarok veled. Miért vagy Perrie-vel?
- Nem tom'. - jött a meglehetősen szűkszavú válasz.
- Figyelj, gondolom semmi kedved nem volt eljönni, de ha már itt vagy, beszéljük meg kulturáltan. Megan teljesen összetört. Miért tűntél el? Miért kellett újra összejönnöd Perrie-vel?
- Eléggé lesokkolt, hogy terhes tőled... Ezért tűntem el. Perrie-vel pedig még én sem tudom miért vagyok együtt.
- Akkor szakíts vele! Megan bármit megtenne, hogy veled lehessen.
- Tudod milyen nehéz ez nekem?! Szeretni őt, miközben a te gyerekedet várja...- mondta Zayn, miközben szemei megteltek könnyel.
- Nem akarnál beszélni vele?
- De....- egyezett bele Zayn s elindultunk hozzánk.


És lenne egy nagy kérésem...Mivel már rég nem írtam, megköszönném ha írnátok egy rövid kritikát komiba. :)