Tizennyolcadik rész.

Sziasztok!
Sajnálom, hogy így megvárattalak titeket az új résszel.
De sajnos nem volt időm írni, mert készülök egy "meglepetéssel" nektek. ;)
Ismét szeretném megköszönni a 6900+ oldalmegjelenítést, a 22 rendszeres olvasót, a pozitív kritikákat és a díjat.♥ (amit még nem raktam ki...)
Na de nem is fecsegek többet,
Jó olvasást!

Zayn szemszöge

- Megan, kérlek ne mondj ilyeneket. Nem vagy beteg. Csak egy kis segítségre van szükséged. - térdeltem le mellé.
- Te könnyen beszélsz... - sziszegte. - Nem te fogsz diliházba menni...
- De az nem diliház. Meglátod, csak pár hétig leszel bent. - erőltettem mosolyt arcomra.
- Pár hét... Chhh... Neked csak pár hét, de nekem egy örökkévalóság lesz. Ha egyáltalán kiengednek...
- Miért ne engednének ki?! - csodálkoztam.
- Mert nem fognak. - mormogta.
Még sosem láttam ilyennek Megan-t. Ott kuporgott a földön, csak meredt maga elé. Beszéde is furcsa volt. Inkább csak motyogott, dühösen. Szemei könnyektől csillogtak.
- De miért mondod ezt?! Ki fognak engedni. - simítottam végig könnyes arcán.
- Nem fognak. - vágta rá dacosan.
- Az Isten szerelmére Megan, miért mondod ezt?! Tudsz valamit, amit mi nem?! - kérdeztem kétségbeesetten.
Nem létezik, hogy Megan többet tudjon, mint én. Velem beszélt Mrs. Parker, nekem mondta, hogy nem lesz bent sokáig. Akkor ő mit tudhat?!
- Nem fognak kiengedni, mert tudják, ha kimegyek újra megpróbálom azt, ami eddig kétszer nem sikerült. Tudják, hogy harmadszorra is meg fogom próbálni, és az sikerülni fog. Tudják, hogyha kiengednek, öngyilkos leszek.
- De nem leszel, mert itt vagyok veled, és melletted leszek! - tűrtem el haját arcából. Szemeimben könnyek gyűltek. Nem bírtam visszatartani őket, sírni kezdtem.
- Múltkor is ezt mondtad... - motyogta.
- Kérlek, felejtsük el a múltat... Sajnálom, mindennél jobban.
- Neked könnyű. Fogod magad, és visszamész Perrie-hez és élitek a tökéletes életeteket. De velem mi lesz?!
- Nem fogok visszamenni hozzá, soha többet. Téged szeretlek, és téged is szerettelek, mindig. - mondtam szipogva.
- Akkor miért mentél el?! Miért?!
- Sajnálom... Nem tudok mást mondani... Hülye voltam. De kérlek, lépjünk túl ezen, és törődjünk a jövőnkkel. Pár hét, és kiengednek a pszichiátriáról. Minden rendbe fog jönni, és majd együtt fogjuk nevelgetni a picilányt. - mosolyogtam könnyeimet visszafojtva.
- Bár ilyen egyszerű lenne ez az egész... - sóhajtott fel.
- Meglátod, minden rendbe jön. - simogattam meg arcát.
Megan érzelmet nem mutatva bámulta tovább a padlót. 
- Zayn, kijönnél egy picit? - jött be Mrs.Parker.
Bólintottam, vetettem egy utolsó pillantást Megan-re majd kicsoszogtam Mrs.Praker után.
- Látom nem fogadta túl jól... - mondta szomorúan.
- Nem... Szerinte örökké bent fogják tartani. És a legrosszabb az, hogy még mindig meg akar halni. - temettem kezeimbe arcom.
- Hmmm... Majd megpróbálok én is beszélni vele. - mosolygott rám.
- Rendben. A többiek hol vannak? - kérdeztem.
- Megkértem őket, hogy hozzák el Megan legfontosabb holmijait, mert már este átvisszük a pszichiátriára.
Fájdalmasan felsóhajtottam, majd faggatni kezdtem Mrs. Parkert.
- És... valószínűleg meddig fog bent lenni?
- Nem tudom. Lehet hogy csak két hétig, de legrosszabb esetben hónapokig is. Attól függ, hogy javul az állapota.
- De ugye minden nap bemehetünk hozzá? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Be, persze. De most mennem kell, várnak. Szerintem segíts csomagolni a többieknek. - tanácsolta Mrs.Parker s elsietett.

Leültem egy székre és csak gondolkodtam... Gondolkodtam, a jövőről. Mi lesz most?....


Este

Megan szemszöge

Összekuporodva feküdtem az ágyamon. Vártam, mikor jönnek értem, mikor visznek el.
Ajtócsapódás....
Nem fordultam meg.
Ha akar valamit, majd hozzám szól. - gondoltam magamba.
Egy kéz érintette meg hátamat. Összerezzentem.
- M-M-Megan... - dadogta egy ismerős, mély, rekedtes hang. Felkeltem, s amint megpillantottam, nyakába borultam. Karjaimat nyaka köré fontam, göndör tincsei arcomba fúródtak.
- Én... Én annyira sajnálom. - mondta remegő ajkakkal.
- Nincs mit sajnálnod. Nem tehetsz semmiről. - mosolyogtam rá.
- Ígérem, minden nap meglátogatlak. Nem foglak cserben hagyni, sose.
- Tudom. - mosolyodtam el.
- Ígérd meg, hogy többet nem csinálsz semmi baromságot.
- Nem ígérek semmit... - hajtottam le fejem.
- Ígérd meg. - nézett mélyen szemembe gyönyörű, zöld szemivel.
- Remélem, hogy a pici a te szemeidet örökli. - néztem tovább szemeibe.
Harry elmosolyodott, majd leült mellém.
- Nem tudom, hogy akarsz e erről  beszélni, vagy gondolkodtál e ezen.. De.. Mi legyen a neve?
- Emily? - vetettem fel az első ötletem.
- Emily Styles... - suttogta Harry. - Apropó, Styles lesz egyáltalán a vezetékneve, vagy Malik?
- Styles, mindenképp. - mondtam határozottam, mire Harry arcára hálás mosoly húzódott.
-  Hölgyem, pakolnia kéne. Nemsokára mennie kell. - jött be egy nővér. Bólintottam, s Harry segítségével összepakoltam azt a pár ruhadarabot.
A folyosón Zayn és Liam görnyedtek.
Síri csendben mentünk végig a kórházban, Mrs.Parker kíséretében.
A kocsiban végig beszélt hozzám. Elmondta, hogy a pszichiátria nem úgy néz ki, mint egy kórház, hogy nem idegbetegek lesznek ott, és ameddig engem bent tartanak, ő is velem lesz.
Mindez nem vigasztalt, egy cseppet se.
Habár tényleg nem diliháznak nézett ki, jobban hasonlított egy kórházra. Egyre jobb...

Remegő léptekkel sétáltam be. Senki se mert szólni egy szót se. Néha-néha a fiúk összesúgtak egy mondatot, de ezen kívül semmi más nem törte meg a néma csendet.
Kaptam egy karszalagot, amin rajta volt a nevem és a szobaszámom. Mintha hülye lennék, és nem tudnám megjegyezni...
- Nos, fiúk, nektek menni kéne... - mondta Mrs.Parker. Gyomrom görcsbe rándult, láttam a többieken is, hogy majdnem elsírják magukat.
- Kérem, hadd kísérjük fel a szobájába. - hízelgett Zayn.
- Rendben... De máskor csak és szigorúan látogatási időn belül, tehát reggel tíztől este hétig mehettek fel. - mondta szigorúan Mrs.Parker.
Fellifteztünk a harmadikra majd végigsiettünk a kékes-zöld kórházi folyosókon. A leges legvégén megálltunk, Mrs.Parker elővett egy kulcsot s kinyitotta az ajtót.
Amikor megláttam a szobát, majdnem sírva fakadtam. Tipikus kórházi hangulat...

A fiúk látták rajtam, hogy teljesen kikészültem. Lerakták a csomagjaim, megölelgettek, majd elmentek, mert már későre járt.
Mrs.Parker elmondott még néhány tudnivalót, köztük a keresztnevét is, ami Lorette, és megengedte, hogy tegezzem.
Mikor végre elment kitúrtam pizsamámat, megvetettem cseppet sem barátságos ágyam és álomba sírtam magam.