Tizenhetedik rész.

Sziasztok.!
Meg szeretnék köszönni nektek egy pár dolgot.
Köszönöm szépen a 5000+ oldalmegjelenítést, a 15 feliratkozót és a sok-sok kommentet. Nagyon jól esnek, csodálatosak vagytok, imádlak titeket.! :')♥
Nem is beszélek tovább, jó olvasást!

Hope u like it ;)


- Khm... Szia. - köszönt félénken Zayn.
- Hol van Harry? - kérdeztem köszönését figyelmen kívül hagyva. Sóhajtott egyet, majd leült az ágyamra.
- Hol van Harry? - ismételtem meg kérdésem idegesebben.
- Figyelj Megan... Én... Én sajnálom. Nagyon. Nem tudom, hogy tehetném jóvá azt a milliónyi dolgot amit elrontottam...
- Sehogy. - vágtam szavába.
- Kérlek, ne csináld ez velem. - gördült végig egy könnycsepp az arcán.
- És te mit csináltál velem?
- Felejtsük el a múltat...
- Zayn, ez nem így működik, hogy ripsz ropsz elfelejtünk mindent.
- Kérlek, csak próbáljuk meg. - fogta meg kezeimet.
- Nem. - húztam el őket. - Nem akarlak többet látni. - mondtam ridegen.
Zayn rám nézett könnyekkel telt szemeivel, majd kiindult a szobából.
- Egy kérdésem lehet? Erre válaszolj őszintén, és utána békén hagylak. - fordult vissza.
- Mondjad...
- Szeretsz még?
- Szerettelek, szeretlek, és szeretni is foglak. -mondtam miközben a földet néztem. Zayn ácsorgott még az ajtóban pár másodpercig majd kiment.
Rögtön utána még egy meglepetés fogadott.
- Liam! - ugrottam nyakába mikor megláttam az ajtóba.
- Istenem, Megan! Miért csináltad ezt? - nézett szorosan bekötözött csuklómra.
- Az hosszú... De gyere be, ülj le. Jaj, annyira örülök neked! - öleltem meg újra.
- Nem maradhatok sokáig, mert a nővérek már így is rossz szemmel néznek ránk... Ráadásul a pszichológus azt is kikötötte, hogy csak egyesével jöjjünk be...
- Értem... Mesélj, olyan rég nem láttalak. - mosolyogtam rá. Hónapok óta ez volt az első őszinte mosolyom. Imádom Liam-et, de amióta Zayn elment, senkivel se akartam találkozni, így Liam-et se láttam már egy ideje.
- Megan, egy kérdésem lenne... Vagyis, inkább több. Van egy-két dolog, ami... szóval... - dadogta Liam.
- Mondjad, bármi is az. Ennél rosszabb már nem lehet.
- Akkor hát... Elmesélem mi volt az elmúlt egy-két napba. Ezeket Harry-től tudom, ő mondta hogy mondjam el neked, mert ő nem lenne képes rá. Tehát mikor Harry elment, a veszekedésetek után, találkozott Zayn-el, aki ki akart veled békülni, mert szeret. Így elmentek hozzátok, de megtaláltak úgy... És azonnal besiettek a kórházba. Itt összebalhéztak, mert Zayn elkezdte Harry-t hibáztatni. Aztán... a baba. Valószínű, hogy nem fogja túl élni ezt az egészet. Ma mondták az orvosok, hogy ma csinálnak egy vizsgálatot, amiből kiderült. Mikor Zayn-éknek megmondta az orvos még este, Zayn hát... eléggé.... De ezt már nem én akarom elmondani. Csak arra kérlek, hogy legalább beszélj vele. 
- Liam... Annyi fájdalmat okozott nekem... Nem akarok tőle semmit már.
- De ha szereted? Nem fogsz tudni úgy élni, hogy közbe Harry-vel laksz.
- Ki mondta hogy élni akarok?!.....
- Megan, ne mondj ilyen hülyeségeket. Beszélj Zayn-el, kérlek. Kint sír a folyosón...
- És én mennyit bőgtem szerinted?! Minden egyes éjszaka álomba sírtam magam! - teltek meg szemeim könnyekkel.
- Ssssssssss.... - ölelt magához Liam.  - Ne sírj. Beszélj vele, és majd meglátjuk mi sül ki belőle, jó?
- Ahhj, rendben. - egyeztem bele.
Liam adott még egy búcsúpuszit, majd kiment. Megtöröltem szemeimet, majd vártam, mikor jön be Zayn.
Vártam, vártam, és csak vártam. 10 perc után végre kinyílt az ajtó.
- Szervusz Megan drágám! - jött be Mrs. Parker. 
- Jó reggelt. - néztem rá csodálkozva. Enyhén szólva nem rá számítottam.
- Hogy aludtál? 
- Jól...
- Beszélgettem a fiúkkal odakint egy kicsit. Az egyik nagyon be akart hozzád jönni, de sajnos most én vagyok a soron. - nevetett saját "viccén". 
- Mikor mehetek haza? - kérdeztem.
- Ezt... Ezt majd Zayn megmondja.  - mondta komoran.
Mrs. Parker mindig vidám volt. Mosolygott, röhögcsélt, becézgetett össze-vissza. Most viszont egész komor volt az arca.
- Mi?! Miért?! - néztem rá értetlenkedve.
- Majd tőle megtudsz mindent. Na de én nem is zavarok tovább, majd a vizsgálat előtt vagy után és este fogok jönni. Puszi Aranyoskám! - s ezzel ott is hagyott.
Nem értem ezt a nőt. Miért nem mondja mikor mehetek haza?! Igazán megmondhatná, hogyha ezt az éjszakát még bent kell töltenem. Na mindegy. És most itt hagyott, pedig akartam volna vele beszélgetni arról, amit Zayn és Liam mondott. Miért ment el? Ha pszichológus az a dolga, hogy meghallgasson, nem?!
Nagy gondolkozásomból megint ajtónyitás zökkentett ki.
- Jó napot Miss Higgins, kérem jöjjön velem! - jött be egy nővér.
- De... Hova?! Miért?! - kérdezősködtem.
- Ultrahangra, a baba miatt. 
Sóhajtottam egyet, majd leszálltam az ágyról, felvettem a papucsom és a nővér után csoszogtam. Mikor kiléptem az ajtón az összes fiú tekintete rám szegeződött. Harry nem bírta megállni, odafutott hozzám és megölelt. 
- Uram, kérem, sietnünk kell. - mondta a nővér, mire Harry egy puszit nyomott a homlokomra és leült. 
Végigvánszorogtunk a kórházon. Azon a részlegen, ahol én voltam milliónyi idegbeteg ember volt. Bepillantgattam a kórtermekbe... Volt, akit úgy kellet az ágyhoz kötözni. Miért vagyok én ezen a részen?!

Mekkora lehet ez a kórház? Már vagy 10 perce csak megyünk és megyünk és megyünk...
Végre megérkeztünk a nőgyógyászati és szülészeti részleghez. Milliónyi kisbaba volt ott, boldogabbnál boldogabb anyukákkal. Nem bírtam tovább, összeszorult a szívem, sírni kezdtem.
- Naaaaaa, mi a baj? - kérdezte kedvesen a nővérke. 
- Semmi. - szipogtam.
- Nyugodj meg, a te babáddal se lesz semmi gond. - mosolygott rám.
Ettől csak még jobban bőgni kezdtem. 
Megpróbáltam befejezni, több kevesebb sikerrel. 
Bevezetett egy terembe, majd lefektetett egy asztalra, hogy megnézhesse a babát.
- Hmmm... Én úgy látom, semmi baja Hál' Istennek. - mosolygott rám.
A monitoron látni lehetett a őt. Potyogni kezdtek a könnyeim, örömömben. Ez volt az első pillanat, hogy örültem neki.

- Tudod már, hogy kisfiú e vagy kislány? 
- Nem, még nem. 
- Akarod hogy megmondjam? - kérdezte kedvesen.
- Igen.
- Nos, úgy látszik, hogy kislány. - mosolygott rám.
Örömteli mosoly húzódott az arcomra. 

Visszakísért a szobámba, ahol már Zayn várt.
Leültem mellé az ágyra. Mind a ketten csak bámultuk a földet. Mint két idegen.
- Kislány lesz. - mondtam ridegen.
Zayn arcára megkönnyebbült mosoly húzódott.
- Tegnap még nem örültem volna annak, ha megmarad a baba... Ez az, amit Liam nem akart megmondani. Összevesztünk Harry-vel, hogy hogyan lehetek ilyen szívtelen, hogy azt akarom, hogy ne élje túl a baba. Igaza volt Harry-nek. Csak... Nehéz elfogadni, hogy nem az enyém. De ha megbocsájtanál... 
- De ha ez ilyen könnyen menne... Elismerem, megváltoztál. Azt hittem, hogy zsarolni fogsz azzal, hogy ' Tudom, hogy engem szeretsz és te is tudod, hogy Harry-vel nem lennél boldog. Ezért vissza fogsz jönni hozzám.' De nem tetted. Miért? Hova tűnt a régi, arrogáns, egoista Zayn?
- Megváltoztam, mert tudom, úgy nem élhetem le az életem, hogy csak az én érdekeimet nézem. Nem az enyém a baba? És? Attól még ugyan úgy szeretni és vigyázni fogok a pici lányra. - mosolygott rám.  
- Komolyan mondtad ezeket? - néztem fel rá.
- Igen, mindennél komolyabban. 
- Nem akarok még egyszer csalódni benned, Zayn. Azt.... Azt már tényleg nem élném túl.
- Nem fogsz csalódni, higgy nekem. Viszont... Még egy valamivel meg kell küzdened. - mondta szomorúan.
- Mivel?! - néztem rá értetlenkedve. 
Szorosan megfogta mind a két kezem, mélyen szemembe nézett.
- Kérlek légy erős mert.... Mrs. Parker azt akarta, hogy én mondjam el neked... hogy...
- Bökd már ki az Isten szerelmére!
- Mivel olyan idegállapotba vagy... Egy ideig, ameddig teljesen rendbe nem jössz, egy 
pszichiátriára kell bevonulnod. 
- Mi-Mi-Mi-Micsoda?! - dadogtam. Könnyeim patakokban folytak arcomon.
- Sssssss, kérlek ne sírj. Nem lesz olyan rossz, minden nap meglátogatunk majd a srácokkal. 
Zayn végigsimította könnyes arcom. Felálltam mellőle s üvölteni kezdtem:
- Nem lesz olyan rossz?! Ki tudja meddig leszek én abban az elmegyógyintézetben!
- Megan, ne így fogd fel. Pár hét, és minden rendbe jön!
Zayn felállt az ágyról, oda sétált hozzám, s meg akart ölelni. Ellöktem magamtól. 
Nekidőltem a falnak, s szépen lassan lejjebb és lejjebb csúsztam, miközben magam elé bámultam, és csak motyogtam:
- Szóval azért vagy az idegbeteg részlegen itt is. Nem vagy normális Megan. Zayn is csak átver. Senki se szeret. A baba is el akart menni. Még ő is utál. Liam is úgy kezelt, mint egy idióta. Mrs. Parker-ről meg ne is beszéljünk. Beteg vagy, elmebeteg vagy.....